Borkóstoló

Igaz, igaz: ez pezsgő, nem pedig bor, a zöldveltelini pedig egy (azaz 1) szó (és talán ideje lenne hosszú í-vel írni már). Viszont ez a limitált mennyiségű (a miénk a 3587. palack az ötezerből), extra száraz pezsgő volt olyan jó, hogy bejegyzésre érdemesnek tartsam. Feljövőben van nálunk ez a szőlő fajta, amelynek karakterét szépen mutatja meg ez a pezsgő. Alkohol: 12% Ára kb.: 2300 Ft

G: Ismét előkerült a nagybátyám aktuális vöröse. Az illata is mutatja, hogy idei, ízében is felfedezhető némi vadság. Még szerencse, hogy borosgazda fiához jöttünk szilveszterezni, mert így eljutunk idén legalább a 100. bejegyzésig. Szóval családi, kézműves bor, a kispincészetek minden bájával, teljesen korrekt minőségben. Tannin és sav rendben, mint említettem az újborok frissességével fűszerezve. A gazda tisztelt menye fröccsnek és tisztán is szereti. Igazi mindenes, univerzális bor ez. Az összetételét tekintve nem gondolom, hogy 2009 óta változott volna . Z: Színe szép sötét bordó, enyhe lilás beütéssel tükrösen fényes. Utóbbiról megoszlanak a vélemények, én tartom, Gábor a szüretlenséget látja a pohárban. Tartalmas, szép, harmonikus. Az otelló különlegessége érezhető pluszt ad a a világfajták mellett az íznek, illatnak egyaránt. Utánozhatatlan. Lóci csak a látványtól csettint a nyelvétől, igaz, másfél évesen még nem adunk neki. Majd belenő. Rita megsúgja, hogy óvatosan kell vel

Pálma feladta a feladatot, mindenki írja meg, hogy milyen bort ivott karácsonykor (szent este). Ha már oda teljesítettem, ide is illik megírni az élményt, mert hogy az volt: élmény. Az étel adta a választást, nagyjából az utolsó pillanatban. Mézes, mustáros, currys kötözött mangalica lapocka és pulykamell tekercs volt a sorvezető. Ehhez vörösbor nemigen passzolt, annak ellenére, hogy télen én a vöröskre vagyok ráállva, és van is jópár "alkalom" bor a polcainkon. De nem! Így hát lamentáltunk, majd lőn világosság és bontottuk az ajándékba kapott 2009-es félédes tokaji sárgamuskotályt a Puklus pincészettől. Gyönyörű aranyszínnel, a megszokott muskotályos illatokkal landolt a poharunkban. (Lányok talpas pezsgős pohárba kapták az almaszörpöt, így felnőttes koccintást követően kortyolhattunk.) Tökéletes arányok. Nem túl édes, nem túl parfümös, mégis illatos, aromás. Teste mesésen olajos, kora nem is érződik, hacsak nem az érettség. Bár kicsit ad hoc választás volt, azt hiszem bel

Etyeki Kúria: pinot noir rozé 2012. Társaságban voltam ma. Ahogyan ebben a b. társaságban forgolódtam, egyszer csak szembe jött velem egy csaj. Csinos, csinos (habár kissé kockafejű), de ki is ez - billentettem félre a fejem. Ja, persze, az az Etyeki K., és naná, hogy pinó. Arra gondoltam, idén is kap tőlem egy ilyet Gábor a születésnapjára (már a borról beszélek), és az ajándékom kiegészítéseként megkezdem neki a bejegyzést. Ha már megkezdtem, és bort is adtam hozzá, csak befejezi tán. A bor - szintúgy, mint a tavalyi - pinot noirból készült, ráadásul érett szőlőből (innen a 14-es alkohol). A technológia is a korábbi, vagyis az egyik fele azonnal, a másik két napos héjon áztatás után került a présbe, majd a tartályba (nekem ehhez képest haloványnak tetszik), a kierjedés után pedig házasultak. Innen átadom a szót, hiszen nekem még nem volt módom kóstolni ezt a bort. Szerét ejtettük a kóstolónak. Telitalálat volt ez az ajándék több szempontból is: először is azért mert a bontás

Judit óta lényegesen több édes bort iszom ismét, és amikor megláttam ezt a bort a polcon, kíváncsi lettem, mennyit tudhat egy drágának nem nevezhető tokaji. Szerencsére nem kellett csalódnom, minden várt, vagy a hátoldalon ígért mutatót hozott. Illatos volt, a cukor  és a sav jó arányban állt egymással. (A véletlen lefagyasztás a második kóstolás előtt borkőkiválást okozott, de ízbéli változás nem tűnt fel nekem.) Maradék cukor: 62g/l Sav: 6g/l Alkohol: 11,5% Ára kb.: 1500 forint

Nem véletlen a cím, minden borkedvelő - főleg férfi ember - elborzadva fogja olvasni a bejegyzésem. Fröccsöt nyugodtan kérhet az ember lánya bárhol, nem fognak rábámulni, és szörnyülködni, amikor elé helyezik az italát. Bezzeg, amikor kiejtem a számon, hogy kérek 1:1 arányban száraz vörösbort és narancslevet, akkor a szemöldökök az égbe szaladnak, minden boros ismerősöm "szégyen!"-t motyog az orra alatt. De én vállalom: szeretem ezt az üdítőt. Nem, határozottan elutasítom a vörösboros kólát. Kikérem magamnak! De ez a gyümölcskoktél az én gyengém. Még régen történt, valami hajdani céges bulin, hogy kancsóban egymás mellett figyelt a bor és a narancslé. Szomjas voltam, de untam magában a narancslevet, hát összeöntöttem a kettőt a poharamban. Azóta is időről időre felbukkan az életemben a cucc. Na nem naponta. Sőt ritkán. De mindig jól esik. Forrás: Fickriver-Scartist Egyszer, egyetlen egyszer egy idősebb pincér volt, aki rezzenéstelen arccal vette fel a rendelést, majd

Denis Rouvre Nemrég, amikor összejöttünk egy kis diskurzusra, borozgatásra, és már mindenki hazament - kivéve engem -, az otthoniak pedig már mind aludtak - kivéve a házigazdát -, többek között arról beszélgettünk, hogy kár veszni hagyni olyan kóstolási élményeket, amelyeket katarzis, vagy kellő elhivatottság híján alaposan meg nem örökítünk ugyan, de mégis szót érdemelnének, vagy legalábbis egy pozitív, netán negatív jelölést. Talán túlzó Gábor egy-egy bejegyzésének egyszerűsége (ez alatt azt értem, hogy a szöveg visszafejtése olykor több időt igényel az olvasótól, mint amennyit a leírása követelt), mégis lehet létjogosultsága, hiszen folyton azon kapjuk magunkat, hogy kóstoláskor elfelejtettünk leírni - sőt, sokszor kimondani is - jelzőket, érzéseket. Ezek pedig nem jönnek vissza. Az már az én defektusom, hogy ennek a szabálytalanságnak is (hiszen ez a blog nem arra lenne, hogy ne írjunk, csupán strigulázzunk) keretet próbálok adni, és egyetlen címkével jelölve - mert mind nem

Kicsit aggódom a jövő évi jóllakottsági mutatónk miatt, mert erősen megcsúsztunk Márton naphoz képest. Persze, mint minden valamire való borral élő ember, mi is Márton napra libasültet és új bor kóstolót szerveztünk, de nyavaják járta időszakban holmi betegségek komolyan hátráltattak bennünket. Jobb később, mint soha, azért összejött. A fiúk jó kis sorral készültek, mi pedig készek voltunk befogadónak mutatkozni. Bujdosó Libás fehér rel indítottunk. A sauvignon blanc fajtából készült friss bor nem mutatott kiugrót. Enyhe izzadtság, mezei gyomnövények illata után a szellőzéssel valamivel pozitívabb jelzőket is tudtunk villantani: kis széna, lucerna. Határozottan primőr kesernyés lecsengéssel. Gyula szerint intenzív. Második felvonásként Etyeki Kúria White 2012 következett. Királyleányka barátkozott a szürkebaráttal tartályban. Mintha vasas lenne, jelentős savak, emiatt megszavazzuk a fröccsborságot. Nem átütő, Gyula szerint bubis nyalós. Ide beszúrom, hogy persze az étel közben k

A Juhász testvérek hozzáállása a rozé borhoz szimpatikus nekem, amennyiben készítenek egy primőrt - hiba is lenne nem kiszolgálni a kiéhezett piacot -, tavasszal pedig előhozakodnak egy egészen más hangolású, dűlős tétellel, amely dűlő egyben névadója is a bornak. Ez a Paptag rozé. Csupán a véletlen műve, hogy egy ilyen palack, úgymond, bevárta a következő generációs primőrt, de örültem, hogy így alakult, legalább összekóstolhattam őket. A tavaszi bor kékfrankos és merlot házasítása, az őszi pedig pinot noir. A Paptagon még nyoma sem volt öregedésnek, sőt fáradtságnak sem. Ezért is volt szerencsés ez az együttállás (habár ültem). Hiszen a primőr sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy a következő tavaszon bemutatkozót eséllyel várja be egy megmérettetésre. Jellemzően nagyon hamar elvirágzanak a friss rozék, és fél év múlva nyomát sem találjuk a káprázatnak. A Paptag közelít a hordós rozék világához, ugyanakkor nem érzek rajta fát, vagyis nem tudom, mit művelhetnek vele márciusig.

Csak nem fogy ki a bio-best-buy. Akadt egy sajtcetli ismét a halom alól. Az összetétel után kutatva a borok között nem ennek az egyel fiatalabb testvérét találtam meg? Szóval lesz még mit Hársogni. A tavaszi friss élmények hatása alatt voltunk még, amikor szüleimmel az unokák tiszteletére elköltött szülinapi lakoma mellett fogyasztottuk először. Akkor mély benyomást tett gyümölcsös, harapnivaló zamataival, szűretlennek ható testével. Augusztus közepén tértünk vissza rá, amikor a következőket találtuk megjegyzésre érdemesnek: illat: dzsindzsa, lekvár, zöldes szín: szép, tükrös, olajos íz: kerek, egyben van, összetett, glicerin édes, közepes tannin, zöldes, kicsit csípős, enyhe hordó Élek a gyanúperrel, hogy mégsem ugyanaz az évjárat lehet a két tétel, mert nem sok hasonlóságot vélek felfedezni a két benyomás között. Ha majd meglesz a 2010-es (CS40-M40-CF20) mintázása, visszatérünk még a témára.

Mivel a jószerencsénk az idei évben többször a magyar mediterráneum felé vezetett , természetes dolog, hogy még mindig van a tarsolyunkban néhány kapcsolódó beszámoló. A nyári felvonás gyümölcsei voltak ezek a rozék, amelyek a jegyzetek és az emlékek tanúsága szerint meglehetősen különbözőek voltak. A Radó Vinotékában beszerzett szállítmány egyike volt saját rozéjuk (a többiről is hamarosan megemlékezünk), a Weklert pedig már itthon vettük. Előbbi azzal lepett meg végül mindenkit, hogy erőteljes, silleres hangolású. Tömény, de még a frutti is befigyel. Húzós savak, jelentős lecsengés jellemezték. Utóbbihoz csak annyit vetettünk papírra, hogy "jó hideg jeges fröccs". Ehhez talán már nem is kellene többet fűzni, hiszen a nyári melegben őszinte jó barátnak bizonyult. Zamatos, önmagában is üdítő hatású. Ráadásul országos megmérettetésben is aranynak bizonyult.